avagy: "Te hülye vagy Uriel! A japánoknak eleve nincs is lelkük!"

Itt a blockbuster szezon! Sikeres filmek folytatásaira(HP,TF) vagy éppen előzményeire(ST,X-Men) fizethetünk be a mozik pénztárainál. Aki unja már e filmek pörgését, és egy kicsit meg szeretne pihenni, annak ajánlom az Okuribito (Departures) című japán filmet, mely megnyerte idén a legjobb külföldi filmnek járó Oscart, valamint a Japán Akadémia összes jelentősebb díját, és még ki tudja hány filmfesztivál különféle díjait.

A történet szerint fiatal csellista barátunk váratlanul állás nélkül marad, majd csinos asszonykájával azt a döntést hozzák, hogy elköltöznek a nagyvárosból. Megtakarított pénz híján kénytelen eladni a méregdrágán vásárolt hangszert, és lemondani az álmáról,miszerint nagy művész lesz. Elköltöznek tehát vidékre, a srác szülővárosába, most már csak munka kell. Temetkezési vállalatnál dolgozni Japánban sem sikk, márpedig emberünk egy félreértés folytán egy ilyen cégnél talál munkát, amit próbál eltitkolni felesége és gyerekkori ismerőse elől, persze sikertelenül.

Emberünk munkája európai szemmel egészen furcsa, el kell ugyanis búcsuztatnia az elhunytat. Ez nem úgy zajlik, mint nálunk, hogy a ravatalozóban nyomasztóbbnál-nyomasztóbb zenék hallgatása közben összegyűlik a rokonság. Nem, a japán módi sokkal szeretethetőbb és emberközelibb: az eltávozott házában történik a szertartás, mely nagyjából abból áll, hogy a valamikori kedvenc ruhájába öltöztetik, és élethű sminkkel látják el, mindezt meghatározott koreográfia szerint. A gyászoló család pedig az egész jelenetet áhítattal végignézi. Zseniális képsorok, elhihetitek.
A japánoknak igenis van lelkük, ilyen filmet ugyanis csak szívvel-lélekkel lehet készíteni. Elnézést egyébként az alcímért, nem éppen e filmhez passzol, de aki elsőként megmondja, hogy pontosan honnan való, annak fizetek egy fröccsöt.