Napfényes délután volt, a mezőn tarkállottak a friss tavaszi virágok. Editke gondtalanul szaladgált a dús fűvel borított lankákon, mellette Morzsi kutya kergetődzött egy kis báránykával.

-Júj de szép az idő, júj de jól érzem magam. Futkározom a dús réten juppi- énekelgette a kislány.- Hol jártál báránykám? Zöld erdőben asszony…

-Csecse halkabban bulizzá’…

-Morris légyszi halkabban, mert a szívbeteg nő fölöttünk nem tud majd aludni.

Editke ágyából felpattanva, dühtől tajtékozva, a már maga mögött tudott 82 évét meghazudtolva, egy sprinter sebességével szaladt a földszinti lakás felé.

-Büdös kölkök majd jól feljelentem őket. Nem csinálnak ebből a házból diákszállót, már a múltkor is megmondtam nekik.- Dúlt-fúlt magában az idős asszony.

Már éppen csöngetni készült, amikor egy felettébb magas, rövid hajú, pirospozsgás arcú fiatalember lépet ki a lakásból.

-Kezit csókolom, elnézést kérünk, de hát nem gondolhatja komolyan, hogy mi jó kedvünkből tartózkodunk kapacitáson fölül ebben a lakásban. Nem jó kedvünkből alszunk öten hat négyzetméteren a kapacitáson fölül. Csak hát ugye mi szőlőtermesztők vagyunk, a szőlőtermesztéshez meg kell az ember ugye a préselés végett. Ahhoz hogy ki tudjunk préselni mindent ahhoz sok ember kell, mert a préselés egy emberigényes meló. Úgyhogy kezit csókolom de a szőlőtermesztőket hagyja békén mert mi csak préselünk. Tetszik érteni kezit csókolom.

Az ajtó zúgva csapódott be.

(based on a true story)